Papírmagány
Papírmagány

2019. december 4. - 2020. január 26.

A VILTIN Galéria indulása óta kiemelten foglalkozik a papíralapú munkák bemutatásával, akár egyedi képzőművészeti rajzról (pl. a nagyszabású RAJZ.OK kiállításunk, amely kibővített formában a debreceni MODEM-ben Szabadkéz címmel volt látható), installációról, vagy más olyan alkotói gyakorlatról legyen szó, melyben a papír áll a középpontban. Mostani, Papírmagány című kiállításunkon médiumspecifikusan, kizárólag papíralapú művek kerülnek bemutatásra: hagyományos értelemben vett szén-, ceruza-, vagy tollrajzok Gerber Páltól, iski Kocsis Tibortól és Sági Gyulától, akvarell vagy akrilfestmények papíralapon Szabó Klára Petrától és vegyes technikájú kollázsok Tranker Katától.

A képzőművészeti tevékenység alapvetően magányos műfaj, a művész elvonultan alkot műtermében. Ám valójában nem beszélhetünk pszichológiai értelemben megfogalmazott tiszta magányról, hiszen a művész munkája során egyfajta interakcióba lép közönségével, alkotása, amelyen éppen dolgozik, csatornaként, médiumként közvetíti gondolatát, érzéseit. Így a szakmában használatos médium szó is igen széles jelentéstartalommal tárul elénk. Egyfelől mint közvetítő - a művész és közönsége közötti entitás -, ami gyakran metafizikai értelemben is vizsgálható, azaz több mint puszta tárgy. Másfelől pedig csak a hordozófelület és az anyag találkozása, pusztán fizikai kiterjedéssel rendelkező tárgy, amely időnként szagolható, tapintható.  

A "works on paper" alkotások nemzetközi kanonizációs útjukon gyakran kerülnek egy csoportba a rajzokkal. A rajz a gondolatok, ötletek lejegyzésének, illetve vizuális nyelvvé fordításának első médiuma, formája a vonal, ritkábban a folt. Eszköze a ceruza, toll, szén, kréta, ecset, vagy bármilyen eszköz, amely képes a forma nyomhagyására. Hordozója hagyományosan a papír, de a 20. század második felére ez lehet fal, vagy bármilyen fizikai felület, sőt, maga a kiállítótér, vagy akár a köztér tere, levegője installatív rajzok esetében.  

A kiállításra kerülő munkák tematikai közös nevezője az az önreflexív attitűd, mely a művészlétre, a műalkotások - műteremtől múzeumig - útjára reflektál, valamint a kollektív kulturális önazonosság aktuális helyzetére szül karakteres, művészi álláspontokat. 

GERBER Pál rajzaival és akril-karton műveivel a tőle megszokott éleslátással, humorral a művész státuszára és a szcénában gyakran megélt disszonáns helyzetekre fogalmaz meg frappáns, ikonikus észrevételeket, míg a Csőrökkel szemetelő gólyákcímű munkájában önpusztító társadalmunknak tart kíméletlen tükröt.  Törékenységünkre, életünk és kultúránk komplexitására és látszólagos egyensúlyának sérülékenységére mutat rá iSKI KOCSIS Tibor a fragile című, hat részből álló, kisméretű rajz-sorozatával. Az ikonszerű képeken átfogó portrét rajzol az emberről/emberiségről, a kultúránkról, szoros vagy tágabb léptékű természetes és mesterséges környezetünket ugyanúgy jelenkori életünk részének tekintve, mint a múltunkat, melyet kultúrtörténetünk egy-egy szubjektív példáján keresztül tár elénk. A gesztusfestészet és az analitikus, geometrikus absztrakt művészet határmezsgyéjére helyezhető a VILTIN-ben első alkalommal bemutatkozó SÁGI Gyula, akit az idő fizikai dimenziója, s múlásának egy adott algoritmus mentén megfogalmazott vizuális leképezése foglalkoztat.  Az időbeliség kérdésköre TRANKER Kata munkáin is visszatérő elem. A lelet, mint az idő múlását közvetlenül magán hordozó tárgy tudományos, múzeológiai vizsgálatát helyezte kiállított munkáinak középpontjába. A művész munkáját meghatározza a tudományok - elsősorban matematika és társadalomtudományok - és a művészet közötti parallelitás művészi eszközökkel való megfogalmazása képek, objektek és installációk formájában. SZABÓ Klára Petra munkáiban az akvarell hagyományos, érzékeny médiumát ötvözi technikai újításokkal és virtuális tartalommal.  Alkotásai döntően részletgazdag, narratív akvarellek, valamint az akvarelleket mediális alapegységként kezelő installációk, animációk. Témaválasztásával pedig a szubjektív hangvétel megtartása mellett egyre inkább átlép az önelemző, önreflektív megközelítésen az általánosabb állítások megfogalmazása felé a képzőművész személye és a női identitás kérdéskörét illetően.