Osztott tér / SZIKORA Tamás

2009. december 09. - 2010. január 23.

SZIKORA Tamás jelen kiállításán a művész objektjeire vetül a fény. A vágott, hajtogatott, ragasztott tárgyak még soha nem kaptak ilyen formát. Itt megszűnik a festészetére jellemző kubus alapú gondolkodás, a forma átstruktúrálódik, bonyolódik és sajátos téridomok jönnek létre. Az elmúlt tíz év fő kérdését 2001-ben a  Ludwig Múzeumban megrendezett "Tíz objekt" című kiállításán fogalmazta meg. Most ezt tovább gondolja, és doboz - festményeivel egyetemben tálalva, kitágított művészeti értelmezéssel ruházza fel, összegzi, majd letisztítja. Kiállított képei és objektjei az elmúlt két évben készültek. Festményei formailag és technikailag egyfajta visszatekintést, korszaklezárásra emlékeztető összegzést is tartalmaznak, mint azt láthatjuk a nyolcvanas éveket idéző olaj-vászon képeken és a korai "dobozkorszak" nagyméretű, rendkívül érzékeny ceruzarajzain. Objektjei viszont előre tekintenek és egy új XXI. századi gondolkodást mutatnak. E két műfaji megjelenés egységben alkotják a kiállítás egészét.
Az objektek a falon, mint képsíkon, reliefként értelmezhető szobrászati formákká alakulnak. Szikora Tamás művészetének emblematikus része az a kubistáktól vett szemlélet, miszerint keresek, gyűjtök és a talált tárgyat átalakítva részévé teszem egy nagyobb egységnek, a Munkának. Ezzel a szemlélettel a kubisták és dadaista kortársaik megteremtették az objektművészetet, amely alapként épül be Szikora életművébe. Gondoljunk arra, amikor a "doboz képek" fény-árnyék játékai és így a tér alapvető kérdései foglalkoztatják. Máskor kilépve a kép, fal síkjából, tárgyait a negatív és pozitív tér alakítgatja tudományos  vagy egyszerűen csak érzéki formájára.
Szikora Tamás egyeztet, konzekvenciát von és szintézist épít. Szenzualitása őszinte, ellentmondást nem tűrő. Festészetének gyökereit keresve óhatatlanul is beleütközünk a Nyugati festészet és a Keleti Ortodox festészet két paradigmájának vizsgálatába: a centrális perspektíva és a negatív perspektíva szintézisébe, illetve, hogy a dolgunk mégse legyen olyan egyszerű, az axonometrikus térábrázolásba. Szikora huszonöt éve kutatja e kulturális lenyomatok kiegyezési lehetőségeit, ilyen módon nagyobb sikert aratva, mint az elmúlt közel ezer év egyházpolitikusai. Az ikonfestőket megidézve Szikora - mint ahogy azt Károlyi Zsigmond, a festőbarát összegzi - alapvetően absztrakt festő, azaz "az ábrázolt" (?) dolog ideáját festi meg, ezért bármiféle hasonlóság konkrét, valójában létező tárgyakkal voltaképp a véletlen műve?. A világosabb, érzékenyen megfogalmazott kollázs vagy rajzolt dobozforma és szorosan hozzátartozó árnyéka engem mindig a középkori mesterre, Cimabue- ra és  Maestá-jára (trónoló Istenanya) emlékeztet. A doboz árnyék nélkül a trónt idézi; az árnyék, mint a trónhoz  elválaszthatatlanul kötődő angyalok serege jelenik meg. Egyik a másik nélkül egy jelentéktelenebb képet alkot, viszont együtt egy láthatatlan, de mégis létező eszményt testesít meg. Legújabb objektjeinél e két képrész egycsapásra egyesül és a falon, összetett térformaként Objektummá lép elő. A síkból kiálló "csapok" (mert így nevezi őket) eltávolodnak az egyértelműbb dobozformáktól és így még tovább absztrahálódik az alapforma, a doboz és annak árnyéka. Szikorától szokatlan világos, tört-fehér tónust kapnak, majd kiakasztva a falra, festményire visszautalva tovább osztják a teret.